Ma voltunk bent a boltban lányzókkal, és itt kell bejelentenem, hogy mai (egyik) történetünk (egyik) főszereplője újonnan szerepel a blogon. Ő nem más, mint Szotyi, a kéthónapos Yucatán törpemalac. Jelen pillanatban egy rózsaszín alapon fekete foltos majdnemkopaszdekicsitszőrös tacskó méretű minidisznó. Aki jólnevelt malac módjára szociálisan olyannyira érzékennyé vált, hogy tenyérbe, vagyis ölbemászó kis röfögőgép formájában létezik eme világon.

Itt el is érkeztünk a mai történet kezdőpontjához.
Alaphelyzet:

Ülök a földön, Helga a topom alatt alszik, Szotyi az ölembe mászik, befúrja magát, és engedelmesen hagyja, hogy simogassam, vakargassam. Helga felélénkül, elkeud körbe-körbe járőrözni a derekam körül, pólón belül abban a magasságban, ahol Szotyi háta volt. Érzem, hogy kifelé, a malac felé szaglászik, túr a fejével, bökdös az orrával, gondoltam is, hogy milyen vicces, még sosem látott ilyet és csak a szagát érzi....de mire a gondolat végére jutottam, Helga izomból hason harapott. Mondom azanyád. Járkál tovább, megint szaglász, megint megharap. Kicsit megszorongattam pólón keresztül, futott két kört a derekam körül, majd vissza, megint a malacot szaglássza, közelebb megy, én üőhelyzetet változtattam, SZotyi kicsit felröffent, és Helga harmadszor is hason harapott, majd felmenekült a vállamra (még mindig ruha alatt) és onnan kapkodott ki néhányat sértődötten, mielőtt hisztisen bealudt volna.

Összességében a reakciójából a következő derült ki:

- Mi ez? És mit csinál itt? És miért van ilyen fura szaga? És TE, TE miért simogatod? Őt? És velem milesz? Figyelsz már? (hamm) Nem figyelsz? Mi ez? Félek tőle! Miért babusgatod? Mi ez? Fujj, milyen fura szaga van. Rakd le! Figyelj már ide! (hamm) Auuu, auuu, auuuu, hagyjál, jólvanna. (röff) Ááááááá, meg akar enni, meg akar enni!!!!!!! (hamm) Látod mit csináltál? Látod? Jó ez neked?

Aztán itthon egy teljesen más képességére derült fény. Nem tudom, hogy zeneileg, vagy mérnökileg kell-e ezt értékelni, én mindenesetre szétröhögtem magam rajta.

Hazaértünk, kitakarítottam a ketrecet, kiszedtem a kajamardékokat és kaptak SNIFF dugósított tápot (kb 2-4 cm hosszú, 1 cm átmérőjű fa keménységű henger). Arrébb is mentem, hadd bosszankodjanak, hogy gusztustalan tiszta minden. Hallom egyszer csak, hogy valamit levernek. Kopog. Megint. Mintha randalíroznának. Mondom miez?

Nos. A tál az alomtálca magasságában van. A túlsó felső sarokban Helga kedvenc "szotyizós" helye, egy felfüggesztett faház. Vele egy magasságban a ketrec közepén egy laminált parketta polc. Kb 20 centivel ezek alatt a ketrec szélén újabb aminált parketta polc, amit egy fa létra (vagyis híd) köt össze a faház aljával. Ez alatt a híd alatt újabb faház, majd az alom, a ketrec alja.

Helga jön, fogja az egyik dugót. Felmászik a ház tetejére. Onnan áthajol (kinyújtózva, szájában a táppal éppenhogy átér, bár szerintem látni semmit nem lát) a polcra és leejti a tápot. Táp koppan, leesik a hídra, a hídról megpattanva egy centit "zuhan" a másik polcra, ahonnan újabb koppanással a faházra, majd az alomra esik. Helga a fenti faház tetején röhög, llerohan a tápért és kezdi elölről.
Látszott rajta, hogy tudja mit csinál, a mozdulatsorból ítélve először véletlenül ejtette el a kaját, de az ordenáré, hangos kopogás annyira tetszett neki, hogy rekonstruálta a dolgot. Vagy negyed órát szórakozott vele. Én meg rajta.